A protestáns nagyhatalmak kora – A békés áthaladás

A XVI. –XVII. században a katolikus egyház gyengülése, Franciaország, Anglia és Hollandia erősödése folytán új eszmék jelentek meg. A katolicizmussal ellentétes eszméket valló hatalmak teljesen más elveket vallottak, elutasították a katolikus egyház primátusát, a tengeri területek felosztását új alapokra helyezték és egyenlőséget követeltek a tengeren.[1]

Grotius a XVII. században élt holland jogtudós és gondolkodó művében a De Mare Liberum (1609), a tengerek szabadságának és a tengerek szabályozásának kérdésével foglalkozott. Megfogalmazta azt az új elvet, hogy a tenger nemzetközi terület, és azt minden nemzet szabadon használhatja a tengeri kereskedelemre. A szabad tengerek használatának kérdését az akkori indiai kereskedelem monopóliumáért folytatott vita váltotta ki.[2]

Érvelése szerint a tenger mindenki számára szabad és senkinek nincs joga megtiltani, hogy mások hozzáférjenek. Többször is kitért munkájának első fejezetében a szabad és békés használatra, továbbá hogy a tengerek szabad vitorlázása, illetve azon való átutazás korlátozása semmilyen jog alapján nem korlátozható. Érveit a Nemzetközi Törvények legalapvetőbb pontjaira alapozta, miszerint az egyén szabadsága a helyváltoztatás joga, ami magában foglalja, a mozgáshoz való szabadságot: “Minden nemzet szabadon utazhat minden más államba, és szabadon kereskedhet vele.”[3] Grotius szerint az utazáshoz és kereskedelemhez való jog magától értetődő és korlátozhatatlan jog, amiből következik, hogy ennek biztosítéka a földön való békés áthaladás joga, amit a tengerekre is kivetített, annyi eltéréssel, hogy a tengert a levegőhöz hasonlítja. E szerint a szárazföld minden része állami szuverenitás alá vonható, a tengert azonban közös tulajdonnak minősíti.[4]

Több kortársa is – mint már említett – William Wellwood és John Selden is műveikben Grotius téziseinek is helyt adott, ők azonban ezeket a gondolatok továbbfejlesztették.[5] Cornelis van Bynkershoek De Dominio Maris Dissertatio (1702) művében például a tengeri szabadság kérdését, illetve a szabad tengert behatárolta. Noha Grotius De Iure Belli Ac Pacis (1625) című könyvében is említette a part menti területek ellenőrzésének kérdését, miszerint a tengerparti államoknak joguk van a szomszédos vizekre, amelyeknek szélességének meg kell felelnie a hathatós irányítás gyakorlásának képességének, ezt a gondolatmenetet Bynkershoek áthelyezte a gyakorlatba, azzal érvelve, hogy a parti állam fegyvereinek tartományában megfeleltethető a hatékony ellenőrzés.[6]

Ezeket a nézeteket és gondolatmeneteket a későbbi jogi szabályozásokba is átültették, természetesen harmonizálva a korok technikai fejlettségével.

Vissza Tovább



Források:

[1] Vidas, Davor: Responsibility for the Sea, 2010. 20. o. Hivatkozza: Csatlós: i. m. (2012), 6. o.

[2] James Brown Scott, “Introductery note”. Hugo Grotius, The Freedom of the SeasIn: 1916, New York: Oxford University Press

[3] Grotius: De mare liberum, 1609, 7. o.

[4] Grotius: i. m., 28.o.

[5] Csatlós: i. m., 13-14o.

[6] Cornelis van Bynkershoek : De Dominio Maris Dissertatio. 1702., Leyden 1744, 44.o

No Comments

Post a Comment